Tanulságok az igényekről Karácsony után.

Az ember általában három dolgot vár egy évben: a születésnapját, a karácsonyt és a szilvesztert. A szerencsésebb többségnek e háromból csak kettő esik nagyjából egybe – a többiek gyerekkori sérelemként élik meg az ajándékok aránytalan megoszlását. De a karácsony csakugyan mindenki számára várva várt esemény, nem beszélve a szilveszteri izgalomról, ami jó esetben csak tinédzser kor fölött csap át az éves az újévi izgalom alkoholba fojtásába. De mi történik akkor, ha elszáll az izgalom? Ha a „várva-várt” csak egyszerűen megtörténik? Itt kezdődne a felnőttkorunk, amikor elkezdünk kevésbé örülni, izgatottnak lenni, gyermekdednek lenni?

Kiskoromból emlékszem Anyukám arcára, amit mindig akkor vágott, amikor én valami miatt nagyon izgultam; például azért, hogy holnap jön a Mikulás. Anya mondta, hogy „Hát… igen!” Akkor tudtam, hogy nincs itt semmiféle Mikulás. Apuval összedobnak valami bonbon csomagot, mindenkinek hat virgáccsal – mert a Mikulás ugye baromira tudja, mi van, meg volt – és mi meg azon morfondírozunk, hogy a virgács most azért járt, mert meleg vízbe lógattam a tesóm ujját alvás közben, vagy mert Anya magas sarkújában aludtam egy hétig és azt hittem, senki sem vette észre? Ezeknek a dilemmáknak vége szakadt akkor, amikor a kövér, huncut Coca-Colás Mikulás a plakáton nem jelentett már nekem többé semmit. Míg mindenki az oviban el volt foglalva a kívánságokkal, papírokkal, milyen színnel írjam a levelet, ja, nem is tudok még írni, na mindegy, majd rajzolok – nálam mindennek vége szakadt. A Karácsony minden egyszerű szépségében, csodák várása nélkül lett várva-várt.

Másfél évtizedre rá, amikor már azt hittem, az Ünnepek szerepe az életemben tökéletes harmóniában áll a realitás és a gyermeki, naiv öröm között; újra arcomba csapott az új tanulságok dermesztő szele. Karácsony előestéjén (illetve par nappal-héttel korábban, amikor eldöntöttem, hogy az ünnepek a munka szellemében fognak telni) álmomban felém hajolt Mikulás bácsi és aszonta: „It ain’t that fucking cool all the time, y’know…”. S miközben pirospozsgás arcán gunyoros ráncok jelentek meg, még hozzátette: Ho-Ho-Hoooo…”, azaz valami olyasmi, hogy „Jobb ha tod’: a Karácsony sem mindig olyan fasza”. Ho-ho-hooo, a tudodmicsodát… azt… a …

Lehetett a csoda elvesztésénél, az egész hercehurca hiteltelenségének pontos tudatánál lejjebb csúszni a létrán? Volt ennél tragikusabb esemény, mint hogy nincs mikulás? Igen, lehetett, és igen, volt. A magányos Karácsony.

Nem holmi önsajnáltatásról van szó, közel sem. Sokkal inkább a tanulságok nehéz súlyáról, a korhoz nem illő bölcseletről. Arról, hogy a tragédia nem az, hogy nincs csoda, sem égen repülő szán, sem vörös orrú, barátságos rénszarvas. Hanem az, hogy semmi sincs. Az, hogy felkel az ember Karácsony napján, dolgozik kilenc órát, hazaér, lefekszik, és véget ér a nap, ami, újra, az év három legjobban várt eseménye körül az egyik… Túlértékelt? Titkon remélem, nem. Kulturális baki, ami nincs tekintettel a magányos emberekre? Az emberi jogok védelmezőinek lenne pár szava ehhez, most, hogy így megemlítettem. Egyszerűen csak, nehezemre esett rájönni, hogy karácsonykor sem telik másképp az idő, az óramutatók is csak egy nap óráit mutatják a sok közül, a reggeli levegő is csak az időjárás egyik résztvevője, nem narancs-és fahéjillatú karácsonyi levegő. Az este magamra húzott takaró is pontosan úgy fekszik rá a testemre, mint bármely másik este. Csak én vagyok más, reggel a levegőn, este a takaró alatt. És az egyedüli dolog, ami arra késztet, hogy ne bőgjek, mint akit valami szörnyű veszteség ért, az Bridget Johnes idegtépő históriája a BBC3-on. Aki megírta azt a könyvet, az nem gondolt sokat a nőkről, aki filmre vitte, az tudta, Mi kell a nőnek. Csak úgy, mint Mel Gibson, az azonos címmel rendelkező egész estét betöltő filmben, amit bárhova kapcsoltam a nap bármely szakában, bármikor megnézhettem. Mit hittek a BBC-nél, hogy minél többször vetítik le a filmet, annál közelebb kerülnek az igazsághoz? Vajon mi kell a nőnek? Még egy bugyuta romantikus film karácsony másnapján, amit megnézhet fel kiló frissen sült csokis sütivel, egyedül, könnyek között? Ahogy Anyu is mondta: hát… igen.

Sebtapasz – erre emlékeztetett az ünnepektől való félelem. Nézi, nézi az ember, letépjem, ne tépjem, fájni fog, nem fog fájni… Aztán vagy „leáztatod”, ahogy Nagyi mondja, vagy modern ember vagy nő módjára hirtelen mozdulattal letéped, és nincs már se tapasz, se probléma. Átestem a Karácsony kínai tésztás időszakán gyorsabban, mint gondoltam és felépültem hosszan tartó depressziómból gyorsabban, mint gondoltam. Értékelni kezdtem a munkámat, amit azóta igen-igen megszerettem. Aki azt mondta, hogy a munka és a pénz nem boldogít, annak egyik sem volt sohasem és valószínűleg ez volt az egyetlen kifogás, amit a gazdag spanoknak el lehetett lőni. Engem megmentett a munka egy mélyrepülésről a pénz meg egy kilakoltatástól, úgyhogy én mindkettőre igennel szavazok a moralitások listáján.

Beálltam az örömteli dolgozók közé, nem különben azok közé, akik baromira felkészülnek a munkanapjukra, nem úgy, mint én azelőtt, hanem úgy rendesen, száz százalékos odafigyeléssel minden hajszálra és a ruhák összeillőségére, lelki felkészüléssel a napi teendőkre munkán belül, munkán kívül. Ezt is egy véletlen folyamán tanultam meg, amikor is mindenféle londoni, áltagos közlekedésszervezési problémák arra kényszerítettek, hogy az egyórás vonat-metró út helyett másfél órás busz utat tegyek meg. Szörnyen hangzott mindaddig, amíg a reggeli busz felső emeletének első sorában ülve elém nem tárulkozott a Gipsy Hillről látható városkép – a messzi házak tetején, ködben elrejtőző bodegák, kémények, a tűzfalak kilógó csücskei, a távolban magasló irodaházak, az Uborka. A nap a hátunk mögül hidegen sütötte be Londont, jelezve a rideg, szürke napok végét. Jelezve az újjászületést, amit a Karácsonynak jelentenie kell. A hidegben is átsütő meleg szeretetet. Én megkaptam ezt másnap, munkába menet, érezve, hogy előttem az élet és minden lehetőség. És, ahogy egyik munkatársam mondta: „Jó, hogy tudod, milyen egyedül, csak soha többet ne forduljon elő.” Felírva.

Újévkor, munkából munkába, de mindig értékelve és minden nap újan – ez jellemezte az utolsó három hetemet Angliában. Az utolsó, legjobb három hét, amikor is minden összeállt, a rideg londoni napok, az én akarásom és a saját elvárásaim, a jövőkép, a múlt-kép, minden, ami körvonalaz és körvonalazni fog mindig. A tudás a lényeg, nem az, hogy miért és honnan tudjuk azt, amit tudnunk kell.

Én csak remélem, hogy minden bölcselet és fogadalom, amit a petárdák magányos játéka alatt láttam be és fogadtam meg, együttesen lesznek a jövő év csodái; legalább akkorák, mint a Mikulás volt annak idején.

Ho-ho-hoo!

Here, to a lousy Christmas! Boldog Harácsonyt és Kellemes Nyúlévet!

Az élet bizony trükkös tanítómester – kérdés nélkül cselekszik, de végül mindig kiharcolja magának a megbocsátásunkat. Emberi léptékre van tervezve, sokkal inkább mint a világ, amiben élni kényszerítjük magunkat - mégis gyorsnak tűnik sokszor. És a legtöbb esetben persze fogalmunk sincs, mit mond és mire akar megtanítani; mondhatjuk, hogy kicsit túlbonyolítja a dolgokat. Egyszer azt mondta: Menj Londonba, és majd meglátod. Hogy mit láttam? Vakfoltot, azt.

Nagymamám mindig figyelmeztetett otthonról való kegyetlen elköltözésem óta, hogy gyógyszereket mindig tartsak magamnál. Magamban kuncogtam az elővigyázatos tanácsain, ugyanis én sosem vagyok beteg. Évente el-elkap egy-egy betegség, de ennyi. Persze ez is azóta van, hogy eljöttem a gimiből, azaz azóta, amióta a dolgos hétköznapok szörnyű, kényszeredett napokból élvezhető, produktív hétköznapokká fejlődték ki magukat lelki szemeimben; gimi alatt több napot voltam beteg, mint ahány nap volt egy iskolai évben. Lényeg a lényeg; teljesen megfeledkeztem arról, hogy beteg lehetnék én bármikor is, valaha ebben az életben.

New Yorkban sokszor éreztem a légkondik túlbuzgó használatának jeleit magamon, és féltem a nyári tüdőgyulladás veszélyeitől, hiszen dolgoznom kellett, nem volt holmi betegségekre időm. (Valószínűleg én voltam az egyetlen emberlánya New Yorkban,akinek 100 Fahrenheitben, 100% páratartalomban, a táskájában megbújt egy vékony kardigán arra az esetre ha esetleg magával sodorna egy áruház kirakata és órákat töltenék a túlhűtött helyen.) Szóval betegségeim csökkentett jelenléte azon hibát eredményezte az életemben, hogy a téli influenza felbukkanása rajtaütésszerűen csaphatott le mit sem sejtő szervezetemre. Így lettem very sick, baromi „beti”, szörnyen leharcolt közvetlenül egy nappal a Selfridges-nél annyira várt munka megkezdése előtt. Persze nem is én lettem volna, ha az egyetlen izgalmas periódus londoni kiruccanásom alatt nem lett volna egy rendkívül rossz dolog árnyékában – de lehet az is, hogy az embernek megszabott mennyiségű mosoly és könny adatik meg egy év alatt, és nekem ideje volt bepótolnom már az elmaradt könnyeket…

Az előtte lévő hetem persze remek volt, ezért is ért villámcsapás szerűen a saját állapotom; éppen testi-lelki csúcspontomat csapta agyon a FLU. Rendkívüli módon ösztönzött a színházban töltött egy hét, amire őszintén azt hittem, sosem ér véget. Reméltem, hogy össze tudom egyeztetni ezt a sok munkát, amit bevállaltam; reméltem, hogy rendkívül sok irányban érdekelt személyiségem minden oldala kielégülést talál egyik vagy másik munkában. A magas sarkúban libegő lány és a színházi önfeledt művész között próbáltam meg mindkét félnek arányosan előnyös szerződést kötni, de nem ment. Lehet ez a két személyiség két akkora dudás, hogy nem férnek meg az élet csárdájában?

Azt kívánom, bárcsak megférhetnének és azt, hogy bárcsak képes lennék mindent egyszerre csinálni. Játszani, írni és egyben a nyugodt hétköznapok emberének nyugodt, hétköznapi életét élni. Minden életre egyaránt vágyom, pedig az igazság az, hogy „vagy-vagy”. Minden tapasztalatom amellett szól, hogy az aktív művészet felemészti a nyugalmat, a szó legszebb és legjobb értelmében. Amikor az ember alkot, teremt; az érzelmek rohamát éli át, persze mindenki másképp, és küzd az ész, a tudás és az ösztönös alkotásvágy összekapcsolódásával; ami tán a legnehezebb, akár fest, akár ír, bármit is csináljon az ember.. A nyugtalanság az elsődleges forrása minden végterméknek, ezt ne feledjük. Az emberi ész kínzó maximalizmusa viszi előre a világot, amióta csak felmerült a kérdés szőrös kis elődeinkben, hogy vajon ki pattintja faszábban a kovakövet.

Sokan nem hiszik, én azonban kitartok amellett, hogy mindennek oka van az életben, ahogy minden cselekedet és szó fontos és küldetéssel rendelkező. Hogy is lehetne másképp? Annyi mindent kapunk az életben, annyi mindent megadatott már mindannyiunknak. Mi az, ha nem a tehetség, ami végigkísérve az életünket újra meg újra kérdésre és válaszra int? Mi az, ami minket jellemez, ha nem a tehetségünk? A hajunk, a bőrünk színe? A küllem épp amennyire fontos jellemző, épp annyira hazug ismérv.

Miért kapnánk olyan kulcsot az élettől, mely egy ajtót sem rendeltetett kinyitni?

Kötelességünk-e élni a tehetséggel, amit kaptunk? Az én tanulságom az, persze mindenki vonja le a sajátját, hogy mindenki igenis tartozik az Életnek, a Sorsnak, Istennek, bárminek is nevezzük, a „nagy elosztónak” egy köszivel és azzal, hogy kinyitja azt a vasajtót, amihez megkapta azt a baromi nagy kulcsot. Ez a leghálásabb kötelességünk az életben, szerencsére.

Visszatérve egészségügyi állapotom boncolgatására; sajnos a baj nem jár egyedül, erre is az itteni pár hetem-hónapom vezetett rá. Persze az, hogy előző héten a blokkolt bankkártya miatt nem tudtam használni a londoni BKV csodás utazóeszközeit és lesétáltam a nagymarathont London Bridge és a Trafalgar Square között, az semmi. A kellemes esti mínusz fokos sétám közben nyílván kitörő örömömben hívtam fel a bankomat, ahol hozzám vágták, hogy a címem helytelen bevitele okán blokkolták a kártyám, majd egy automata rendkívül kellemes hangon közölte velem, hogy az Ön bankszámláján kettőszáz huszonöt font található, ebből felhasználható: kettőszáz, huszon, őt, font. Mondanom sem kell, hogy mennyire néztek értelmi sérültnek az utcán, amikor ordítva válaszoltam az automatának, hogy „DE NEM TUDOK HOZZÁFÉRNI, NEM ÉRTED???” Kínos este volt. Másnap a bankban megmutatták a helytelenül beírt címet, melynek utolsó során lepődtem meg igazán. Ezek szerint nem értette a bankasszony hölgy a számla megnyitásánál, pedig többször is figyelmeztettem rá, hogy a magyar lakcímkártyámon található cím utolsó sorában olvasható M betűs szó, a „Magyarország” nem képezi a cím részét, az „Hungary, in Hungarian”. Többszörös figyelmezetésem ellenére is a címem Magyarország volt, ami ugyan rendkívül hízelgő túlzás, mint hogy én lakom egyedül ezen cím alatt; de sajnos helytelen. Két órámba telt, míg a hibát kijavította egy asszisztens. Most már csak egy lakos vagyok a sok közül, a kártyámat azonban még mindig nem tudom használni, ugyanis két napra rá rosszul írtam be a PIN kódot. Hogy miért? Mert beteg voltam és túlzottan koncentráltam kaparó torkomra és ingadozó lázamra. Ebből is következik, hogy engem hiba utcára engedni betegen. Egész személyiség átalakuláson megyek keresztül ilyenkor. Más, általában nem létező betegségek észrevételére is hajlamos vagyok, például. Betegségem csúcsán, amikor már a kontaktlencséimet is betolakodónak vélte gyenge szervezetem és félárbócos szemüvegem hordására kényszerített a betegség, észrevettem két vibráló foltot a látkörömben, mindkét szememben kissé jobb oldalon. A nap végére, amikor még mindig megfigyelhető volt a jelenség zokogó görccsel küzdve értem haza és rendkívül boldog voltam, hogy édesapámat az internet egyik ingyenes videó beszélgetős bugyrában ébren találtam. Felhívtam, és meséltem neki erről a két foltról, ami annyira megijeszt, ráadásul ma épp eljött mellettem egy vak ember a metróban, szóval tuti megvakulok. „Nem emlékszel, hogy tanultál a vakfoltról?” Mondtam, hogy a fene sem emlékszik, amikor zigótákkal, szedercsírákkal es egyéb furcsa nevű felesleges baromságokkal tömték a fejünket tizenkét éven át. Na, hát jó lett volna figyelni a vakfoltnál, lehet… Mondtam édesapámnak, hogy ez nem vakfolt, mert nézd, ha becsukom a szemem, akkor is látom. Mire ő cinikusan megjegyezte, hogy persze, hogy látom, hiszen be van csukva a szemem; az úgy egy egész nagy vakfolt. Szerintem akkor kezdtem el jobban lenni.

A vakfoltok ellenére is, ledolgoztam a magam idejét, közben a hó is leesett, ami még több kellemetlen reggeli elindulást eredményezett, de úgy voltam vele a hét közepén, hogy egy kis fagy már nem oszt nem szoroz a rendkívül diszkomfortos helyzetemen.

A nehezén ellenben már túl vagyok, ma elkezdtem újra ízeket és szagokat érezni, melyből az utolsónak nem mindig örülök. De ez végre, újra egy egészséges problémát tükröz! Persze mindent meg is tettem ennek érdekében; még vajat is kentem a mellkasomra. Tessék? Igen, vajat, ez van, megtettem. A tradíció a zsírt ajánlja, én ellenben a vegetáriánus szokásaimra hivatkozva a zsírt inkább a hűtőben hagytam. Állítólag ez a módszer igen hatásos, én nevettem magamon miközben a fürdöszobában, csíkos pizsiben angol vajjal kenegettem a mellkasom és reméltem, hogy senki sem olvasta félre a pogányok kézikönyvét és a mágia hatására reggelre nem egy szelet kenyérként térek majd magamhoz.

Más igazságokra is fény derült ezalatt, a két hangulatilag igen sokoldalú hét alatt. Már évekkel ezelőtt, amikor a velem egykorú fiatalok elkezdtek Angliába járkálni dolgozni, babysitterkedni, kocsmároskodni, satöbbi, már megfigyeltem, hogy nagy részük bizony hihetetlen Magyarország lázban tért vissza az anyaföldre. Sőt, egészen konkrét jellemzőket is megfigyeltem a hazatérőknél. Kovács Ákos köztudottan rendkívül hazaszerető énekesünk és Márai Sándor bölcs írónk egyöntetű idézgetésétől volt hangos az angliai-magyarok kimondatlanul is egybetartó közössége. Sokáig nagyképűségnek tartottam ezt a viselkedést és annak ellenére, hogy még mindig annak tartom, a megértés határára sodródott bennem ezt a pszichológiai folyamat. Valószínűleg London és Anglia annyira rossz még azoknak is, akik nem vallják be maguknak ezt a szörnyű igazságot, hogy a hazatérés gondolata az ősi hazaszeretet ösztönös fellángolásával jár együtt és minden pesti fiatal a csodás Magyar Alföldről és a határmentén élő magyarok sorsáról kezd el gondolkodni. Valami lehet ebben az itteni, óceáni éghajlatban, ami (majdnem) minden itt élő magyar fiatalt arra ösztönöz, hogy a következő szavazáskor eggyel több magyar zászló kerüljön heves lengetésre a Kossuth téren. Vagy, hogy a Facebook közösségi oldalon a személyes infók között általános jelenség legyen a „Lakhely: Anglia, Politikai nézet: Hajrá Magyarok!”. Szimpla kérdés: akkor most mi van? Király, meg minden de azért nem laknék ott? Mindegy is, a fontos az, hogy valóban bennem is mindenféle külföldi tartózkodásom óta itt, először fogant meg a már-már fájdalmas honvágy. Eddig mindig úgy mentem haza, hogy na, nektek fogalmatok sincs, mi a jó. Most hazamegyek, és azt mondom, gyerekek, azért nem olyan rossz, maradjunk még egy kicsit.

És én maradni is fogok, kipihenem a fáradalmakat, ugyanis London egyébként legyen bármilyen zseniálisan csodálatos és lenyűgöző az összes tekintetben, melyet elhomályosítottak bennem a mindennapok nehézségei, sajnos nem az én fiatal lelkemnek lett tervezve. Vagy lehet, hogy engem nem Londonnak terveztek, nem tudhatom. Hogy másnak e tájék, ugye? Mindenkinek a saját tájéka a kedves, mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Én az enyémeket szeretném az én kis pesti alföldemen, nagyi levesét kortyolgatva, néha egy-egy drága Tokaival nyugtázni. Nem ígérem, hogy szenteste Kovács Ákos fog szólni a hangszóróból és Márai Sándor füveskönyvéből fogok Facebook-ra írni egy idézetcsokrot újév alkalmából, ellenben ígérem, hogy januárban átgondolom a hazaszeretet fogalmát.

A hó egyébként csodás, a Karácsony meg a nyakunkon, a magányos lelkek nyakán, akik ha meghallanak még egy karácsonyi nótát amiben csak még egy száncsengő elhangzik vagy még egy Ho-ho-hoo, tömeges gyilkosságok ütik majd fel a londoni rendészet fejét városszerte. Ezt tudom ajánlani, egyébként pedig mindenki öltözzön fel rendesen és menjen el megnézni egy jó Karácsonyi darabot. Magyarul, foltok nélkül.

P.S.: I love you, és a vaj tapasztalataim szerint fogalmam sincs, hogy segít-e az influenzán, ellenben rendkívül jól hidratál! Mehet a női kisokosba.

Nyugodt napok hó után

Londonban megállt az élet, tompák lettek a városi zajok. A hóban csak vékony rókalábak nyomát lehet látni. Minden kisvárosi lakos tíz percenként kukkant ki a meleg otthonból, régi függöny mögül. Talán azt ellenőrzik, hogy megvan-e még a hó, vagy tán önmagukat keresgélik ebben, az egyáltalán nem londoni tájban. A vonatok sem járnak, így a buszok sem, mindenki a munkahelye miatt áll készenlétben. Persze ennek is megvan a varázsa; mint a jogos lógás a suliból. Tíz perccel tovább maradhatunk otthon és érezzük ezt a furcsa fontoskodó érzést, hogy pedig mi készek lennénk ellátni a kötelességeinket, viszont ez a fránya hó – így zuhanunk vissza, tele gyermekded izgalommal a kanapéra, és csinálunk magunknak még egy kávét.

Kicsit össze is hoz minket ez a nem kívánt otthon ragadás; mégis csak együtt éljük át a tél első pillanatait ebben az esős városban. Amikor már lecsillapodtak a háborgások, végül mindenki kisebb vagy nagyobb mosollyal illeti a hátsókert látványát. Szép lassan reggeledik, és a szürke reggeli fényben láthatóvá válnak a semmiből lefelé táncoló hópelyhek. Olyan furcsa ez, hogy az égre nézünk és a szemünk nem lát át a rengetegen, nem tudjuk, melyik hópihe honnan bukkan elő egyszer csak. Mégis végül minden pehely megtalálja a maga helyét a földön, a világban és kiveszi a részét ebben a hatalmas, hideg takaróban, ami minket olyan meleg érzésekkel tölt el. Valahogy ilyenkor mindenki biztosítékot kap arra, hogy az idő igenis telik, valahogy mi is részesei vagyunk egy nagy „hótakarónak”. Mint amikor félünk, hogy álmodunk és meg kell csípjük magunkat – akkor jó biztosnak lenni abban, hogy minden amit látnunk, az fontos és valóban a történelem, a mi történetünk része. A hó az első jele annak, hogy a tizenkettedik hónap vége felé közeledünk, hogy ideje átgondolnunk egy év érdemeit és sikertelenségeit, és annak is, hogy ideje hagynunk magunkat újra összekovácsolódni azokkal, akikkel megosztjuk az örömünket. Felébreszt a tudatra is, hogy sokaknak nincs ablakuk, hogy annak oltalmából csodálják az első dacos napokat.

Végül mindenki kimozdul, ki munkába, ki hógolyózni, de végül mindenkit mozgásra int a természet. Én is beevickéltem a városba egy forralt bor elfogyasztása érdekében. Egész gyorsan beért a vonat, bár tudtam, hogy szerencsés vagyok, ugyanis négy vonatból három törlésre került, én pedig kifogtam azt az egyet, ami mégis be tudta vinni az elszánt utazókat London városába. A forralt bor elfogyott, sétáltunk a barátnőmmel a Carnaby street csodás utcadíszei alatt, megbeszélve a karácsonyi hajtás végtelen feleslegességét és azt, hogy mennyire felesleges bugyuta szuvenírekkel elhalmozni a minket hazavárókkal – az én esetemben persze azért is, mert már lassan lejárt lemez lesz a mágnes és kulcstartó az újonnan magamévá tett országok listáján.

Este nyolc óra magasságában jó gyerekek módjára hazaindultunk, én fel is szálltam egy vonatra Victoria állomásnál, egy olyanra, ami ugyan egy megállóval hamarabb tesz le, de nem bántam, mivel onnan tovább tud vinni egy olyan tipikus, londoni, kétemeletes csodabusz. Gondoltam én ezt naivan, kezdő Londonerként. Ugyanis ahogy kezdtem gondolatsoraimat, Londonban megállt az élet. Miután kiderült, hogy másfél óra múlva jön a következő vonat, és elirányítottak a buszállomásra, mely a hegyen található, 25 perc sétára a hóban, melyet az orr- és fülfagyasztó szél rétegesre fújt a kabátomra, majdnem sírva üdvözöltem az első kompetens embert, aki tudott segíteni - azaz tudott volna. Mikor megkérdeztem, hogy milyen információkkal rendelkezik a 157-es buszról, három másodpercig csak nézett rám, majd cinikus nevetésben tört ki, a hasát fogta és csak annyit vettem ki a heves hahotázásban elharapott szavaiból: „Arról… ne is… álmodjon.” Úgyhogy kicsit álltam, hozzácövekelve a talpam alatt megroppanó hótömeghez és arra gondoltam, hogy most már ennél rosszabb úgysem lehet. Lesétáltam a kis maratont, hegynek felfele, szembe hóseséssel, magas sarkúban (!); igazából visszafele lesétálni ugyanezt, hátszélben már nem lehet olyan veszélyes. Nem is volt, jókat kuncogtam saját magam és embertársaimon, ahogy a hegyről lefele felváltva sikoltottunk fel, mikor kicsit megcsúsztunk a hóban. Persze veszélyes nem volt, viszont annál viccesebb, engem pedig teljesen bolondnak néztek, amiért hangosan röhögtem ezen a végtelenül szerencsétlen helyzeten. Itt vannak ezek az emberek, meghódítva egy egész bolygót, uralva mindent, ami él, azt is, ami nem, kommunikálnak egymással úgy, hogy egymástól ezer kilométerre vannak, így tovább, de nem tudnak lejönni egy hegyen, mert tél van. Aztán az egyetlen embert aki ezt humorosnak találja, szívük szerint kigáncsolnák. Én mindenesetre hazáig nevettem. Mindezek után hál’ istennek kiderült, hogy a két vonatmegálló között, ahol leszálltam és ahol le szoktam szállni, nagyjából egy 15 perces sétányi út van. Úgyhogy fogtam a kis batyumat és minden öniróniámat, és bizony lesétáltam a távolságot, amiért az ellenkező irányba háromszor annyi ideig képes végtelen meggyőződéssel haladni.

Viszont amikor hazaértem, soha nem érzett boldogsággal töltött el a tudat, hogy beállhatok egy forró zuhany alá. Ezekért az örömökért él az ember, amikor rájön, milyen szerencse hogy a zuhanyrózsából jön meleg víz és ha befekszik a szatén ágyneműbe, nem a huzat az egyetlen, ami melegíti.

Minden erőfeszítésem a hóval szemben gyümölcsöző volt, ugyanis első teljes napom a munkahelyemen sikeresen és varázslatosan telt, annak ellenére, hogy az odáig való eljutás újfent nehéz volt a természeti erők gúnyos összjátékának köszönhetően. Előző este még több hó esett és reggel tízig egy vonat sem kelt útjára. Én pedig délelőtt 11 órára voltam hivatalos a… hivatalba, ahol a munkavállaláshoz szükséges papírokat odaadták. A hely London indiai negyedének szélén volt található, egyébként belváros és nem veszélyes, csak valahogy a körömcipő - kosztümnadrág nem passzolt a városi latyakkal és az ordibáló kebabosokkal; az én hangulatom pedig még kevésbé, úgyhogy mikor kiadta a papírjaimat az orosz származású 130 centis és ugyanannyi kilós zsíros hajú nő, kicsit imádkoztam, hogy tagadják meg tőlem a munkavállalás jogát és hadd menjek most már haza. Persze minden simán ment és elindultam egyből munkába, ahonnan a késések miatt szintén késtem egy kicsit, ráadásul olyan éhes voltam, mint aki hetek óta nem evett; így vettem egy szendvicset egy közértben, aminek az alja már punnyadt a nedves celofánba, így annak is a felét ki kellett dobjam. És mikor beértem a munkahelyemre, gyorsan a mellékhelységbe igyekeztem, hogy rendbe hozzam megviselt ábrázatom, ahol pedig míg szanaszét álló hajamat próbáltam jólfésültté varázsolni, valaki megfosztott a kosztüm szettemhez választott gyönyörű fehér-arany áthallásos sálamtól, melyet a mosdókagyló szélére helyeztem. Ekkor döbbentem rá, hogy a nyugat kifejezés és a luxus szó nem mindenhol jelenti azt, hogy az embereknek nincs szükségük sálat lopni… Tél van és igenis valakinek baromira kellett az én fehér, arany áthallásos kosztümsálam. Amit egyébként minden alkalommal befújok Coco Chanel parfümmel, amit pedig azért nem veszek meg, mert lehet hogy pont lenne rá pénzem, de az ember nem parfümöt vesz, ha még sála sincs, ugye…?

Annak ellenére viszont, hogy csupa nehézség és akadály tarkította utam a munkahelyemig, dolgozó életem egyik legjobb napját élhettem meg. Egy dolog, hogy eladásaim egyre jobb rátát mutatnak és egyre felkészültebben tudom kiszolgálni vendégeimet, kik teljes mértékben rám bízzák, miben töltsék a karácsony estét vagy a pulykazabáló-partit. Egy dolog, hogy egyre több mindenért vagyok felelős, ahogy bizonyítom a szakmára való rátermettségemet (a színészet egyik nagy adománya, hogy az ember el tudja hitetni másokkal, hogy ez az a munka, amiért megszületett erre a világra). Viszont az, hogy másfél órát töltöttem azzal, hogy esküvői szettet, irodai munka szettet, jégkoris randi szettet válogattam, majd fel is kellett próbáljam, hogy lássam hogy áll, aztán el kellett magyaráznom, miért ezeket a darabokat választottam – egy nő nem is kívánhatna többet egy munkahelyen. Persze miután a munkatársaim nem ismertek fel a báli ruhában amikor kiléptem a próbafülkéből, nevetségesen egyszerűnek éreztem magam a kis hétköznapi 20 fontos ruha szettemben. Annál jobban éreztem magam viszont, amikor kiléptem a munkahelyen ajtaján egy érzelmekben rendkívül sokszínű nap után és megérdemeltnek éreztem a sikert; és ráadásul az egyetlen vonat ami három órán belül Londonból kifele indult megállt az én állomásomnál, ez betetőzte a napomat. Elégedetten és boldogan aludtam el annak ellenére, hogy egyébként a véleményem nem változott: az angolok ridegek és gonoszak, a felháborodásom pedig még mindig nem lankadt, hogy a bürokrata elképzeléseikbe miért nem fért bele a hetek óta jelzett hóesésre néhány hókotróval való felkészülés. De hát ez London, ezek az angolok, ez a világ, amiben élek, úgy, ahogy, és ha eddig nem tettem volna, összeteszem két kezem, hogy nem maradtam pultos lány, aki fél hazamenni. Most már tisztelettel jelentem: gazdagok divattanácsadója lettem, aki bizony nem tud hazamenni. De persze mint mindig, megpróbál.